Vigyázat! Elkényeztetett gyerekek!

Mondhatnánk-e azt, hogy egy anyuka vagy egy apuka ne tenne meg mindent a gyerekéért? Nem áldozna fel mindent, hogy boldognak lássa? Hát…, nem jellemző, ugye?

Mégis milyen hatalmas túlzásba tud esni egy-egy szülő, mennyire el tudja vetni a sulykot abbéli szándékában, hogy a legjobbat adja. De mi a legjobb? Mi a legjobb hosszú távon?

Kényeztetjük, dédelgetjük a gyereket, vagy elkényeztetjük? S, ha ez utóbbit tesszük, milyen következményei lehetnek?

Egy nehezebb anyagi körülményben élő szülő hihetné azt, hogy őt ez a téma nem érintheti, hiszen „alig tud adni a gyerekének”, pedig nem csak anyagi dolgokkal lehet kényeztetni. Másrészt a jó megfigyelő megállapíthatja, hogy a nagy nélkülözés és nagy kényeztetés képes ugyanazt az eredményt adni.

Nézzük azt, mikor nem beszélhetünk igazán kényeztetésről?

Ez egy viszonylagos fogalom. Valaki, aki ritkán kapott jó szót, kényeztetésnek élheti meg, hogy kedvesen, megbecsüléssel bánnak vele. Ő tekintheti ezt kényeztetésnek.

Amikor gyerekkel bánunk, szintén nem mondhatjuk, hogy kényeztetés lenne, ha a szülő normálisan, kedvesen és megértően beszél a kisfiával vagy kislányával és megteremti a létéhez szükséges élelmet, otthont, ruházkodást, a tanuláshoz, sporthoz való anyagi feltételeket, magyarul: a mai élet alapvető kellékeit.

Mikor mondhatjuk, hogy egy gyerek már el van kényeztetve?

A környezet ezt észreveszi. Az ilyen gyerek nem tevékeny, nem igyekszik visszaadni azt, amit kapott, illetve mindent magának akar. Nem is gondolja, hogy valamit viszonozzon a szülei vagy mások erőfeszítését.

Azt hihetnénk, hogy elsősorban anyagi dolgokkal, tömérdek ajándékkal történik az ilyesmi, de nem ez minden! Gondolhatunk a számtalan édességre: csoki, cukor, fagyi, süti, torta, stb., időnként meglehetősen egészségtelen táplálékra. Valójában, ha jól belegondolunk, nem mentünk túl messzire a tárgyakkal történő elhalmozás témakörétől. Van ennél kacifántosabb is, veszélyesebb is.

Például: Az édesanya mindent megcsinál otthon a gyereknek. Mindent elpakol utána, beviszi az ételt, talán még a szájába is adja a nem pici gyereknek. Utána, mint egy jó szobalány, kiviszi a tányért, stb. A gyerek pedig ezt a világ legtermészetesebb dolgának tekinti. Ha kamasz, talán még rá is szól az anyjára, hogy ne beszéljen, mert videót néz, vagy hozzon be még ezt meg azt.

Érzékelhető a példából, mi ezzel a baj.

Az egyik fél, a gyerek folyamatosan kap és kap és kap, amiből semmit nem ad vissza, tehát egyirányú a cselekedet. Ebben az esetben jót tenni, támogatni csak a szülő dolga. Ez már kevésbé hat jól a gyermek személyiségfejlődésre.

Na, de hát nem mind baj, ami kényeztetés… Milyen esetekre gondolok?

Ha hirtelen kap egy tál gyümölcsöt a mamától, vagy sütit, ami frissen sült mintegy meglepetésként és amúgy is jó a kapcsolat, a gyerek nem fog visszaélni a helyzettel és ki fogja fejezni a „háláját”, illetve szívből megköszöni. A köszönet kinyilvánítása fontos cselekedet.

Az a gyerek, amelyiknek jó a kapcsolata a szüleivel, beszélgetnek vele, iránymutatást kap az értékekről, hajlamos arra, hogy viszonozza a segítséget. Igyekszik a 3 éves porszívózni, mosogatni, vagy a nagyobbacska tésztát gyúr (amit a szülő olykor nehezen tolerál, de megéri), a még nagyobb pedig akár egy kisebb reggelit is összerittyent, még, ha nem is annyira lesz tökéletes, vagy ízletes…

Amikor arról beszélünk, hogy egy gyerek túlzásba esően el van kényeztetve, az már túl megy az elvárható kedvességen és törődésen. Ott már felborul valamilyen egyensúly.

Mivel jár az elkényeztetés?

Az teljesen rendben van, hogy időnként vannak extra meglepetések, váratlan ajándék, vagy váratlan program. Rendben van olykor, hogy történik valami, ami eltér a mindennapi rutintól. Az sem lenne baj, hogy a szülő nem kap vissza „semmit” a rengeteg áldozatából és segítségéből, hiszen nem azért teszi. Örömmel teszti akkor is, ha semmit sem lát vissza belőle, de…!

Amikor a szülő nem éri el a gyereknél, hogy legyenek neki is feladatai, ő is járuljon hozzá a család létéhez, érezze, hogy a segítség akkor jó, ha viszonozzák is, ha a gyereknek semmi felelőssége nincs a családja és saját életével kapcsolatban, az hosszú távon káros lesz számára.

Ezzel „megalapozzuk” a gyermek boldogtalanságát. Először az óvodában, iskolában lesznek kellemetlenségei, majd nem fog tudni helytállni a munkahelyén, terhére lesz a munka, igyekezni fog mindenhol minimálisat teljesíteni és nem fog tudni értéket adni a társadalomnak, nem fog tudni az elvárásoknak megfelelni, együttműködni másokkal, megbecsülni azt, amit kap.

Ideális esetben annyit kéne, hogy kapjon a gyerek, ami nem túlságosan van elrugaszkodva a földtől. Olyan szintű legyen, amit korától függően és a maga módján, lehetőségi szerint ő is viszonozni tud szülei, testvérei számára.

Amelyik gyerek megszokja, hogy rendszeresen mindent megkap, amit csak akar, ki sem nyitja a száját és már az ölébe hullott a kívánt dolog, esetleg ki is követeli, az nagyon lehetetlen helyzetbe kerülhet később, ha az „élet” nem adja meg neki felnőttkorában azt a sok mindent, amiért semmit nem kellett tennie. Megtörténhet, hogy nem lesz képes magától megszerezni az anyagi javakat és már ott is vagyunk a bűnözés csírájánál. Elvesz, de nem ad cserébe semmit.

Beszéltünk tehát a Kényeztetésről és az Elkényeztetésről – az előbbi jó, az utóbbi rossz. E kettő között a különbség abban áll, hogy mekkora mértékkel bír a „gondoskodás, dédelgetés, segítség”, s ezzel szemben mennyit viszonoz a gyerek.

Térjünk ki egy másik esetre, ahol szintén nincs egyensúly és ugyanúgy felborul az adok-kapok.

Van, ahol szegénység, teljes nincstelenség jellemzi a családot. Nélkülöznek, a szülők esetleg nem kapnak munkát. Bizonyos esetekben a lelki-szellemi normál lét sincs meg, ott kialakulhat a gyerekben az a gondolat, hogy a társadalom ellehetetlenítette a családját és ő magát, s így felnőtt korára kiiktatja magát a normális társadalmi létből és szintén csere nélkül elvesz, eltulajdonít dolgokat, tehát lop. Félreteszi a tisztesség gondolatát és mondhatja azt: én sem kaptam, a családom sem kapott, akkor én sem adok, hanem elveszek.

Ismerünk persze töménytelen olyan sorsot, ahol nagy szegénységben nőttek fel a gyerekek, de megkapták a törődést, melegséget, szeretetet. Tisztességre és munkára tanították őket, és nehezen ugyan, de sikerült felemelkedniük és még sokra is vihették az életben.

Kiben mi rejlik alapvetően, milyen egyéniség? Érdekes módon ez az egész eddig tárgyalt témát felülírhatja. Ez valódi kuriózum!

Minden gyerek más egyéniséggel születik. Az egyikre így hat az intelem, a másikra úgy. Az egyik „ösztönösen” becsületes, a másik „ösztönösen” megszegi a tisztesség szabályait. Ez jól megfigyelhető a szülők és tanárok véleménye alapján. Ez nevezhetjük „Etikai alapnak” is.

Magyarul: Elképzelhető, hogy elmondhatatlan módon elkényeztetik a gyereket, ám ő nem él vissza a helyzettel, megadja a cserét, visszaadja a törődést. Meglehet, hogy „semmit” nem kapott az életben és ad, amikor csak tud, akinek csak tud. Nem lehet minden egyénre egyforma megállapítást húzni. Azt itt leítrtak inkább csak irányadó gondolatok, melyek megértése segíthet a pozitív irányba történő elmozdulásban.

Sajnos, egyre ritkább, hogy a nagyszülők szoros közelségben vannak az unokákkal. Pedig a nagyszülői kényeztetés a legjobb, legártatlanabb. A szülők még meg is orrolhatnak a nagypapára vagy nagymamára, amiért mindent megengednek a gyerekeknek. Ha meg tudnak egyezni a gyermek felmenői a dédelgetés mértékében, akkor a gyermek igazán tud kiegyensúlyozott életet élni.

Az időnkénti nagy mértékű kényeztetés nem okozhat kárt a gyerekben, ettől nyilván nem kell tartanunk, de legyenek szabályok, legyen a gyereknek feladata, hozzájárulása a család életéhez. Legyen felelőssége a saját feladataival kapcsolatban, és a maga szintjén adjon vissza abból, amit kap. Ebben legyen egyezség a szülő és nagyszülő között!

Az ilyen gyerek boldogabb felnőtt létre számíthat. Hasznos lesz a társadalom számára. Így a környezetével is kevesebb konfliktusa lesz, mert nem azt érzik embertársai, hogy mindenből csak a hasznot akarja kivenni, hanem hozzá is akar járulni a közösséghez! Megtanulja értékelni, amit kapott és késztetése lesz arra, hogy ő is adjon. Így meg lesz elégedve önmagával, több értéket tud létrehozni és a társadalom is „meg lesz elégedve’ vele.

Novák Ferenc

társ a nevelésben

Még több gyereknevelés: www.gyerekneveles.hu